A tied lassan elfelejtem
…

Akik reggel a felhőszélre ülnek:
Én ma éppen rosszabbul keltem fel, pedig nem volt sok dolgom itt az Eresz alatt. Úgyhogy a nagy semmittevésben felsorolom azokat a neveket, akikről szó lesz és itt az Eresz alatt dolgoznak. Olyanok, mint a napok itt az Eresz alatt, vannak, viccesek, vidámak, szürkébbek, felhőtlenek, felelőtlenek, keresők, kutatók, morcosak, kedvesek, aranyosak, kétszínűek, de főként szeretni valóak. nők: Gitta, Lora, Ola, Itta, Dézi, Külla, Zina férfiak: Gordon, Edgár, Borisz, Endrő és Noel. És én, akinek a neve teljesen felesleges, hiszen, én mesélem el a történeteket, és így egyszerűen csak Én lesz a nevem, ha megengeditek. Történet igen egyszerű, kicsit elvarázsol ugyan néha engem is a nagy hűhó mondani akarás, de egyszerű történetek lesznek, felemás élményekről, gondolatokról, nőkről, férfiakról, a felhőgyártásról, a molylepkémről, a tanulmányaimról, és az életemről itt az Eresz alatt.

Reggeli ízek:
Én szeretem ezt a monoton csendet, itt minden hangtalan, csak az agy szokott kicsit nyikorogni, amikor már minden felhő arrébb vonult és végeztünk a napi felhő adagunkkal. Én általában reggelire megeszem az egészet a felhő-kávém, és a felhő-túrórudi előtt. A felhő-túrórudi, egy nagyon érdekes dolog, a kedvencem itt az Eresz alatt. A közepe lágy bárányfelhő, amiben csiripelő kis madár dallam van, ennek az ízét szeretem a legjobban, a teteje pedig egy viharfelhő széle, finom vékony réteg, kicsit olyan, mint régen az a pattogós por. A szádhoz érinted, és összerázza a benne maradt vékony elektronhéjcsücskökkel masszává olvadt felhő darabkákat. Rágni se kell. Lecsúszik. Nálunk semminek sincs hangja, mi a hangot ízleljük, a felhőkészítés, legédesebb és egyben a legszebb része, a fehér, finoman szórt bárányfelhőszél elkészítése. Ennek a hangja, a kedvenc omlós gyümölcstorta izére hasonlít. Itt minden Íz külön kis csoda, ha egy felhő szétesik, és visszahozzák javíttatni, azt is Ízekre szedjük.

Az ólmok és az ébredések közt:
Kint néha megmelegszik a levegő itt az Eresz alatt. Az arcunkra gyűrűző virágszirmok, megmutatják mennyit dolgoztunk a felhőinken. Nekem általában kardvirág lesz, vagy ibolya. Kardvirág, ha esőfelhőt szerelek, ibolya, ha nem csinálok semmit. Reggelente kávéval kezdődik a nap itt az Eresz alatt. Kiállok, megvárom, míg a Nap gyorsaságával tágul valamennyire a szemnyílásom, majd reggeli kis levegőket szívok, majd kifújom. Néha körök lesznek, néha szavakat formál, néha pillanatokként szállnak arrébb, néha hasonlítanak a tegnap esti betonkockára az ólmok és az ébredések közt.

A domboldalról, ahonnan indult, az Ereszték:
Elmesélem mégis, honnan indult el a történet, hogyan költöztem ki véglegesen az Eresz alá. Régen szép napos helyen éltem, próbálkoztam, de Lorával megszakadt a kapcsolat, valahogy így történt. Tudjátok az emberek furcsák. Azt hiszik, hogy valamire rájöttek, vagy valamit leszűrtek a dolgokból:

- Kitaláltam a gondolatod… hallod!? ba’zd meg, kitaláltam, mit akartál mondani!!!
- Ja, csak nem tudod, hogy mit jelent … (gondolta)

Történt egyszer, hogy a nép, az legfőbb ünnepre készült. Salátástálak, virsli és sör várt a tengerparton minden egyes túlélőre. Gyönyörű városuk volt. Homokos tengerpart, friss kék vízzel, és lubickoló halakkal, amik évente párszor bekukucskáltak a házak ablakain, mikor megindult a szökőár, hogy új erőt merítsen az elmacskásodott végtagjainak. Nem ismertek több kolóniát. Mivel minden oldalról víz vette őket körül. A rettegett kék, a végeláthatatlan lélekvesztő és az életet adó mély, és ha már itt tartunk az égieknél, fura Istenük volt. A lélegzet fura ura, aki hitük szerint törődött velük. Több alkalommal arra lettek figyelmesek, hogy iszonyatos morajlás veszi kezdetét, pár másodpercig tart, és egy bizonyos időtartamra (és azt is megfigyelték már, hogy minél hangosabb, annál intenzívebb és rövidebb ideig tart), de az iszonyatos fogaskerék eltakarja a napot, hogy sötétbe boruljon a világ. Isten ellenőriz minket, hogy minden évbe áldozat mutassunk be. Ma a nagy kerek, az év legnagyobb ünnepe volt. Az Istenük ünnepe. Az áldozattétel lényege, a játék. Minden fiatal férfi, a bátraktól a gyengékig, a domb teteje felé várják a kezdést. A saját kis bikafuttatásukat, csak ők ténylegesen életre-halálra mennek. A fiatal párok már elbúcsúztak, és kezdődik az előadás. A lent várakozó tömeg, buzdítja fiait. Számukra ez a háború, és a túlélők a hősök. Vajon mi van a fogaskerék hátlapjára írva? Elindulnak fentről a domb tetejéről, a hatalmas kerekek. Rengeteg. Nagyok, sokkal nagyobbak, mint az emberek, … és futás. Akire rámegy, az már nem horgászik többet, hiszen majd bekaszálják és elviszik a nagyrétre szénának. Aki leér élve, azt vigadalom és vastaps várja, ünneplik majd, és igazi bohóc lehet. Akit mindenki meg akar érinteni.
A Fiú egész jól haladt, előre keveredett az első káosz után, amit a nagy kerek áramló-hömpölygő látványa okozott. Vitték a lábai, és volt kitartása, hiszen várták odalent. A házasságkötés első lépése a nagy kerek áldása. Túlélés, hogy büszkesége ne csak a mellkasában létezzen, hogy tudja hova tenni, amit az évek adhatnak majd. Mindenki beképzelt. Mindenki magányos, ha futnia kell, mindenki elér egy nagy kerek elé, amit ki kell védeni, ugrani, feküdni. Mindenki elesik majd. Mindenki magért harcol, csak van, aki másokon keresztül jut el a valahova. Mindenki hisz valamiben. Istenben, a véletlenben, vagy magában, ami tovább lendítheti a látszatot. Kezd visszaesni, rossz oldalon van, pár megpattanó kerek, arrafelé sodor egy nagyobb tömeget. Minden erejét megfeszíti, fut, lohol, rohan, már hátra se néz. Arcok lebegnek a szeme előtt. Meg kell tennem, suttogja, futnom kell, már mellette ugrálnak tovább a víz felé a véget jelző halálok. Egyedül maradt, mindenki át tudott rohanni a másik oldalra. A lejtő végzete lassan kezd belefurakodni a gondolataiba. De erősebb még a hit, hogy bizony nem véletlenül, vannak a dolgok. Nem hiszi el, hogy ő itt maradhat a domb közepén. Már nem tud koncentrálni, Lora nevét üvölti kétségbeesetten. Kapkod, és felborítja egy kerek. A földre huppan, kapar, próbál megkapaszkodni valamiben, próbálja megfogni az arcot, ami maga előtt lebeg, egy fűszálat keres, egy rög földet, hogy ne bukfencezzen tovább lefele. Eltört a karja, az arca tiszta sár, és kezdi elveszíteni a hitét. Van úgy, hogy az ember nem kapja meg azt, amit akar, s ha hozzá is jut, már késő ahhoz, hogy önfeledten örüljön neki. Hiszen már meg kellet barátkozni azzal a gondolattal, hogy nincs. Pedig akarta. Amikor majd le tudsz mondani mindenről, akkor nem mondanak le rólad. Megtaláltad már hogy mit kerestél valójában? A vakság, vaksághoz vezet. Egy szürke hályog, ami rád telepszik, és észre sem veszed, hogy már vak vagy. Nem adhatom fel gondolta magában. Annyi mindent elértem küzdelemmel, annyi mindenkit szeretek, annyi minden van, amit még el akarok mondani, annyi minden, amit még nem tettem meg. A kezdeti pánik, őrjöngéssé kezd válni. Már csak össze-visszakuszálódnak a gondolatok a szájában. Kezdi észrevenni a reménytelenséget maga körül. Feladom. Nem bírom tovább. Lesütötte a szemét, és csak gurul lefele, ahogy hömpölyögtek körülötte a nagy szelek. Borzalmasan egyedül érezte magát. Végre megállt. De nem kelt fel, csak arcát a földbe szorította. Üvöltött és sírt, mint az őrjöngő, aki Istenét káromolja. Kezébe tette valaminek magát, amiről csak elképzelései voltak. Kerekek -gondolta. Pihenek. Talán még hallotta, ahogy azokat, megeszi a tengerkéksége, besüllyednek ők is pedig sebezhetetlenek voltak a fiú számára.
Amikor az emberek elindultak a nagy domb felé, az elesetteket összeszedni, csak a baloldalon kutattak, ahol a többi ember rohant. Lora soha nem volt biztos a dolgában. De a kétségbeesés, és a tény, hogy nem lesz, valamit mégis elindított benne. Elindult hát felfele keresni a férfit, aki szereti, és akit soha nem értett ezért. Elindult, de a másik oldalon fürkészte a terepet. Igazából azt szerette volna, ha nem talál rá, ha eltűnne, hogy ne lássa, azt, ahogy egy élettelen test, valahol az övé. De megpillantotta. Koszos volt és a hasán feküdt. Megtorpant, és sírni kezdett. Odalépett mellé, és mikor megmozdította volna a testet, az felnyögött és megpróbált megfordulni. -Élek? Kérdezte. De hirtelen zúgás hallatszott, előbb kezdett sötétedni, és sokkal hangosabb volt, majd egyszer csak megpillantották a kereket. A nagy sötétséget. És a tengerparti mentőautó pont az ő homokszemükön ment keresztül, ahogy száguldozott, és nem a bejáratott útvonalon közlekedve sietett a fuldokló felé. A hitt Isten átgázolt, azon, amiről semmit se tudott. Nem lehet, hogy mégis vakok vagyunk? Annyi ember él a Földön, vajon miért pont őt szúrod ki a tömegből. Annyi még magyarázhatatlan dolog van számunkra, vajon miért vallásokra bontva hiszünk. Vajon, miért kell mindenben azt bizonyítani, hogy van benne emberi, amit értünk …

Én: De én kitaláltam a gondolatod L!
Lora: DE hát én nem úgy értettem …
Én: Nem hiszem, mert …

csak csend, egy perc és pirkad, már látszik a domb.

És elindultam, megjártam, és ez történt velem, azóta költöztem ki, a sziklás partvidéken túlról, ide a biztonságosan szürke, Eresz alá, hogy megismerkedjek pár emberrel. Akikről is szól ez a könyv.

Arcok:

A csillogások alatt aludnak azok az arcok, amik eszembe jutnak álmomban. Furcsán rám néznek, néha rosszat teszek, mosolyognak, amikor jót. Itt az Eresz alatt ilyenek a Lopott mosolyokból épített felhők …

csak az arcok rándulását
látom a homokban,
a mindenkori szerelmek
lopott mosolyát.
A kéjtől füstölgő
tavasz színeit,
s egy grammnyi
tompulást
szívok a szmogból,
az elkésett mondatok
terhe alatt.
De betakarom magam
a csillagos éggel,
s csak egy félhold
marad párnának.
A Föld alszik,
s vele a szunnyadó
szeméremajkaid …
Kinek az arca csillogott a kávédban? –kérdezte a szemével?
Ki kérdezi? –kérdeztem én.
Én – válaszolta Ola.

Beszélgetés Olával festett emlékekről:
Vannak napok, amikor az Ereszből furcsa dolgok kerülnek elő. Amikor a felhőkön látszik, hogy egy árnyalattal sötétebbek lesznek a sikolyoktól, a régi elásott kisautók sikolyától, a régi megcsonkított babák sikolyától, a rossz szotyola mellékízétől, a kiejtett mondatok súlyától. Ilyenkor kicsit szürkébbek az emberek gondolatai itt az Eresz alatt, és átragad mindenkire, építőkre, zsaluzókra, munkásokra, szobatársakra, kollégákra, tanárokra és telefonbeszélgetésekre, a tv-adásra, felhőszélkészítőkre, az Ereszre. Ilyenkor mindenféle fura dolgokat talál az ember. Munkába feledkezek ilyenkor, táblázatot számolok, időjárás jelentést készítek, viharfelhőket gyártok tartalékba, de legfőképpen, lassú szomorú szürke nyirkos felhőket, amik nem kezdenek sírásra, csak ott nyirkos a szeme alja és érzi, hogy megint valami túl közelért. Ilyenek ezek a sorok is itt Az Eresz alatt a nagyszobába. A szemedhez nyújtom az ujjam, és hunyorítasz, én meg felbolygatom a galambokat, beszélgetésből vannak, és betegek, és arrébbszálnak az Ereszről. De várom, hogy visszaülepedjen …

Elrepedt szájvezetékek mentén.
Álmomban vezetékek mellet haladtam. Elrepedtek és körbevettek, beszélgettem velük és olyan szaguk volt, mint amilyen nagy ritkán itt az Eresz alatt is szokott lenni. Néha szájszag kezd terjengeni, a lakások között, kibújik a szobák féltet monoganitásából, és bizonyos groteszk magánügyekkel, bélgőzzel, a tegnap esti halas szendviccsel, tovább tekergőzik a város széléig. A felhőgyártás elég nehéz foglalkozás, rengeteg hibalehetőség van, minden ember máshogy csipkézi kis a széleket, más összeállítást használ, és más szerkezeti struktúrát. Pár hete, a bárányfelhők közé kevertem pár esőfelhő darabkát és bizonyos esőcseppek néhány ismerős arcra hullottak. Nem vettem észre a hibákat, és továbbra is a kiömlőnyíláson újra és újra esőfelhődarabok jelentek meg. Az eső néha megváltoztat embereket, jó a földnek, jót tesz a növényeknek, jót tesz reggel az embernek, egy kis friss esőillat a reggeli napsütéssel. Ám ebben az esetben az esőcseppek, fura módon beágyazódtak az emberek emlékezetébe, itt az Eresz alatt. Nem mertek szólni, mert úgy gondolták, hogy én magam intézem a dolgaim, és ideges lennék, ha szólnának, ha hibáztam. Pedig ők ezzel megsértették cégünk a Föld alapelvét és alapelemét. Nem figyelmeztettek a hibára, amivel megelőzhető lehetett volna több rosszindulat. Az esőcseppekből tövisek lettek, a tövisekből, háttértárak, amiben elraktározódott pár dolog. Én meg csak dolgoztam és azt hittem minden jól halad. Gordon például, azóta nem beszél velem. Edgár pedig azt mondja, kétszínű vagyok. Fekete vagy kék, pedig én nem fekete vagyok vagy kék, hanem fekete is meg kék is és sok más szín is szerintem. És én meg nekik csak egy nevet üzenek: Noel-ét. És gondolkodásra bíztatom. Itt terjeng a szájszag a házak között, a becsukott szájak illata. Büdös is, koszos is, és szürke is. Köddé tesz emberi elméket, és gonosz minden ember, aki nem tesz a szájszag ellen. Régen én is ilyen voltam, inkább nem takarítottam a kis fullánkokat, a bent maradt szendvics-ízű gondolatokat, csak töltögettem a háttértáram a lehullott esőcseppekből, amiknek nem is kellett volna ott lenniük. De aztán meguntam a bogárgyűjteményt, az elhullott tetemek gyűjtögetését, az eltört pillangók szárnyának gyűjtögetést, a töviskoszorúk gyűjtögetését, a továbbállt kérdések gyűjtögetését. Az igazságnak édes izé van, az őszinteség pedig olyan szavakat hoz a szájra, ami, olyan finom illatot, és ízt ad, ami elfeledteti még a régi apró esőszemeket is. Így a másik itt dolgozó ember hibája is elfeledtethető. Merthogy összefügg a csukott száj, és az indoka is. Hiszen, ha csukva maradt, akkor nem is volt előtte hiba. Legalább is ki látja? Vagyis maximum szubjektív, vagy a megrendelő volt rossz, vagy a környezet, vagy a csomagolás keltett némi zűrt. És legközelebb is ez lesz, hiszen a gyártó, nem tudja, hogy baj van, vagyis, hogy mi, tehát gyártja folyamatosan a szájszagot, ami reggelre hányingert kelt, és így fokozódik tovább… és én sem hibázok többet a gyártás során, mint bárki más. Az én felhőim olyanok, mint amilyen én vagyok, a Többiek felhői olyanok, mint a többiekké, de minden felhő ilyen is meg olyan is. Ez hatás-ellenhatás, szájszag, és hiba keveréke. Ezekből állunk. Furcsa mi. Büdös van, ma különösen büdös van. És nem tudom, hogy honnan jön, csak azt érzem általában, hogy kiből.

A tegnap esti betonkocka:
Azon a reggel, a molylepkém is furcsán körözött, érezte a háború szagát. Benne volt a levegőben, de úgy gondolta, ha ma változtat valamin, semmi baj sem történik. A megpattanó napsugarak, név szerint: Ödön, Marci, a kis Bendegúz, Judit és Kata, pont a tévén csillantak meg, amikor a molylepke itt az Eresz alatt megpillantotta társait. Elég kábán néztek ki, a spájz felől jöttek, egy átbulizott éjszaka után. Akkor még ők sem sejtették, de egy másik munkás a kiömlőnyílás felől érkezett, a fürdőszobából és telefújta a szobát rovarirtóval. A legyengült immunrendszerek, és a légfrissítés háborúja elkezdődött. Én kimentem rágyújtani a teraszra, egy betonkockát bámultam közben. Fáradt voltam.
Soha nem ér véget a harc, úgy néz ki nyaranta mindinkább újabb és újabb ütközetek jönnek, néha legyek, darazsak, hangyák a szárazföldiektől, majd megint mindenféle szárnyas, a rovarirtóval szemben. Ide az Eresz alá ismét kilátogatottam a rejtett harctérről, egy lánnyal beszéltem, cigarettát szívtam, és ugyanazt a betonkockát bámultam, átkarolva, azt a kávéscsészémet felhőből, amiben megcsillant akkor a szerelem.

Itta:
A ő szobája selyemszalag, kék, piros, zöld, mindenféle, olyan az íze, mint a madárdallamnak, a felhőédességekben. Mikor beléptem, kis bárány legelt az ablaka alatt. Megkérdezte, menjen e?
Igen –gondoltam. Azután hosszasan szeretkeztünk és szeretkezés közben eszembe jutott Isten, és ő hangokat utánzott a szájával.
Itta –gondoltam, azok a fehér kis pontok akarok lenni a szobád falán –gondoltam.
Jó van –gondolta Itta.
Amikor egy felhőre nézel, az leszek én –gondoltam.
Rendben –gondolta Itta.
Amikor mosolyogsz, az az én nevem –gondoltam.
Igen az –gondolta, majd mielőtt felöltöztünk, a hasamat simogatta.

a tegnap esti betonkocka:
Azon a reggel, a molylepke is furcsán körözött, érezte a háború szagát. Benne volt a levegőben, de úgy gondolta, ha ma változtat valamin, semmi baj sem történik. A megpattanó napsugarak, név szerint: Ödön, Marci, a kis Bendegúz, Judit és Kata, pont a tévén csillantak meg, amikor a molylepke megpillantotta társait. Elég kábán néztek ki, a ruhásszekrény felől jöttek, egy átbulizott éjszaka után. Akkor még ők sem sejtették, de a szép-szemű srác kilépett, a fürdőszobából és telefújta a szobád rovarirtóval. A legyengült immunrendszerek, és a légfrissítés háborúja elkezdődött. A fiú kiment rágyújtani az udvarra, egy betonkockát bámult közben. Fáradt volt.
Soha nem ér véget a harc, úgy néz ki nyaranta mindinkább újabb és újabb ütközetek jönnek, néha legyek, darazsak, hangyák a szárazföldiektől, és mindenféle szárnyas, a rovarirtóval szemben.
Ma ismét kilátogatott a rejtett harctérről az udvarra a srác, egy lánnyal beszélt, cigarettát szívott, és ugyanazt a betonkockát bámulta, átkarolva, azt a kiscsillagot, aki világít neki a sötétben.

a buszjáratok után:
Tudta jól, hogy minden azzal kezdődött. Mellméret, szerkezeti tulajdonságok, nyúláshossz, forgatónyomaték. A mellettem csücsülő nők, legyen a nevük, méretük szerint. 75b, a másik elhanyagolható. Utóbbit, indulás után vettük fel. A kettes golfnak, van olyan jellegzetes hangja, mint egy Ford Mustang-nak, sőt, már messziről kiszúrom és eleganciát tükrözök, mint az általános iskolában, mikor a karórával játszottunk, és a fénysugárral keresztülhasítottuk a tanárnő hátát. Szóval a 75b pont úgy tekerte le az ablakot, mintha egy Mustangban ülne, nagyon élvezte a menetszelet, én élveztem a kellemes másnaposságot és azt a zsák pénzt a hátsó ülésen, elhanyagolható fontossági sorrendben leghátul. Szándékunk szerint hazafelé tartottunk, a többiekhez. Régóta vártam már, hogy újra monopolizhassak a többiekkel. Hoztam pénzt, dollárt. De hát ez igazi suttogták, nem baj, játék volt megszerezni. A buszjáratok után megvettem, a telekommunikációs hivatalt is. Nyerni fogok.

fehér csík:
bepöccintem ebbe dollárba ezt, és ahogy lassan minden elkezd zsibbadni, és már külön látod az ablakán át beszűrődő fényt. Egyre felfelé hatol, és mag vagy, valami igazán különleges kis zöld gubó, és végigtáncol rajtad a születés izgalmas és érthetetlen mechanizmusa, a fehér csíktól a zöld fűig. Valahogy ilyenkor mindig koncerten lennék, valami fültől szájig terjedő hanghullámban, ahol bekapcsolva hagyták, a hiszek neked funkciót és egy icipicit csúszik a kép, de így több ideje van az agyadnak gondolkodni, a szívednek érezni, és az igazán nagy tetteknél habozás nélkül lassan megállapodik a kéz, megfelelő körülmények között találsz otthonra az apró részletekben, amik mellett elballagtál már jó párszor. Én megértem , ha kedvelik ezt az állapotot. Fázis-diagrammokkal tömik az agyam és le kell redukálnom, betűkké, szavakká, ilyenekké, olyanokká, mondatokká … de csak tánclépések lesznek, hangok, elhatározások, és mindinkább megélt pillanatok. Az őszinteség határa átlépve, amit én most egy Győr-Moson-Sopron táblán látok. Nem lehetsz messze. Már csak ez van: pár kilométer, körülbelül 3 szál cigi, és a mindenhová elkísérő csíkok. Jobbra folyamatos, balra szaggatott. Tekerednek. Kanyarodom.

a testedből kilépő meleg
a tűzből kilépő meleg
a kávéfőzőből kilépő meleg
utána egyedül dobog
[kilépő elektronok]

aztán valahol mind itt van
a szőnyeg alatt itt van
a következő perctől itt van
a tekinteted után itt hagyott
kilépő elektronok.

valahol a sötét
mögött lesz
a cigim,
turkálok, míg
senki nem figyel,
s az ablakra rajzolt
párát szívom
és füstöt firkálok,
a kezemmel.
szépen andalog,
a kint hagyott
palack-ma.
látod, ott van!
Isten mögött
valahol a sötét.

mintha esne,
úgy csillog a folt
a párkányon hagyott
angyalkaron,
még pislogok
egy utolsót,
mert valaki kint
hagyott,
utazom -mondom,
papírzacskóba zárom
magam, és most
valahogy pont úgy
csillanok
a mérföldekre,
mintha esne …